Új Déva vára épül, 40 éve az irodalom szolgálatában

Új Déva vára épül címmel közös irodalmi estet tartott Medvigy Endre irodalomkutató és Szabó András előadóművész Budapesten az Aranytíz Kultúrházban. A Budapesti Székely Kör Alapítványa által 2013. április 10-én rendezett ünnepségen felidézték az elmúlt közös 40 esztendő sikereit, kudarcait, a küzdelmes évtizedeket. A két neves közéleti személyiség negyven éve együtt indult az ELTE Hordó klubjában, majd folytatták szolgálatukat a Forrás Kör rendezvényein, ahol az eltagadott magyar irodalom szolgálatában álltak, s ma is vállalva e nemes küldetést, közös irodalmi esteken lépnek fel.

A 40 éves jubileumi esten beszéltek például a helikonista, transzilvánista erdélyi írókról, költőkről, akikről alig hallhattunk az elmúlt kommunista diktatúrában. A korra jellemző – támogat, tűr és tilt – jelző közül őket épp csak megtűrte az akkori hatalom. De fiatal egyetemistaként, mindez őket nem zavarta, Medvigy Endre rendületlenül beszélt az egyes írók, költők – Reményik Sándor, Áprily Lajos, Tompa László, Veres Péter, Sinka István, Sütő András, Farkas Árpád – irodalmi munkásságáról, míg Szabó András szavalatával emelte az est hangulatát. Most is ezt tették a jubileumi esten, felidézve a kiváló írók, költők alkotásaiból. Mi Veres Péter csodálatos versével adózunk e 40 éves közös irodalmi munkásság előtt:

Veres Péter:
Én nem mehetek el innen

Én nem mehetek el innen soha-sehova,
Nekem nincs útlevelem, nincs gazdag rokonom,
nincs pénzes barátom,
millió sárbaragadt paraszt a szomszédom.
ezeknek sorsa az enyém, s az is marad örökre.

Nekem csak térkép a nagyvilág,
talán sohase látom Párizst, Rómát,
sohase látom Amerikát, sem a déltengeri szigeteket;
barnás folt marad számomra a sziklás spanyol föld,
és zöld folt marad a szibériai steppe.

Azt mondta egyszer valaki, úgy mondják, egy görög bölcs:
„Adj egy szilárd pontot és kifordítom sarkaiból a világot.”
Én megtaláltam azt a pontot, legalább is önmagam számára.

Ez a föld, amelyen élünk:
a sziksós puszta, a ragadós televény, a szaladó homok
és a tízmillió magyar, aki benne él.
Hogy szép e a mi hazánk, szebb-e, mint másoké,
nem tudom, nem is keresem:
hogy fegyverrel hódítottuk, vagy munkával szereztük,
beköltöztünk-e, vagy a földből nőttünk:
mindegy ma már - egyek vagyunk vele.
Napunk közös a többiekkel, de a mi csiráinkat is felébreszti,
a felhők elszállnak, de esőjüktől a mi füveink is nőnek:
a mások szép és gazdag földjét én hát nem irigylem.

Lábammal bokáig járok a magyar sárba,
arcomat kicserzi az éles pusztai szél,
szemeimet kicsire húzza a kemény sivatagi napfény;
gondjaim lehúznak a földre, vágyaim fölemelnek a felhők fölé,
nincsen más számomra, mint emésztő töprengés, forró vágyak és kemény akarat:
ide kell hoznunk a nagyvilágot,
ide kell hoznunk mindent, ami szép, ami jó, ami nemes és amit érdemes.

Frigyesy Ágnes
A szerző felvételeivel
Közzététel: 2013. április 13.