Szombaton ismét átadták a Magyar Örökség Díjakat a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében

„Semmilyen emberi csoport, az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami marhanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá.” (gróf Apponyi Albert)

Szombaton ismét átadták a Magyar Örökség Díjakat, az elismerést újabb hét kiemelkedő személyiségnek és intézménynek adományozták oda a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében.

Az ünnepélyes eseményen Magyar Örökség Díjjal tüntetik ki a Vasárnapi Iskola Alapítvány önkéntes szórványszolgálatát, az 1530-ban alapított Mezőtúri Református Kollégiumot, valamint Kovács Gyula pórszombati gyümölcsész mintegy ezerféle egyedi gyümölcsfát felsorakoztató "tündérkertjét" is.

Életművéért díjazták a számos könyvet, újságcikket, és tanulmányt író Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetest, egyetemi tanárt, Kű Lajos olimpiai ezüstérmes magyar labdarúgó pedig a Kárpát-medencei Összmagyar Nemzeti Diákbajnokság megszervezéséért vehetett át elismerést.

Nemeshegyi Péter

Posztumusz elismerést kapott nemzeti elkötelezettségéért gróf Apponyi Albert (1846-1933), korának jelentős politikusa és az 1920-ban Párizsban tárgyaló magyar békedelegáció vezetője. Emellett Magyar Örökség Díjjal ünnepelték a lengyel és magyar nép évszázadok óta tartó történelmi barátságát.

Gróf Apponyi Albert

A Magyar Örökség Díj azon magyar személyeknek, intézményeknek és csoportoknak adható negyedévente, akik és amelyek tevékenységükkel hozzájárultak a magyar kultúra, gazdaság, sport, tudomány, azaz a magyar társadalom erkölcsi, szellemi felemelkedéséhez.

Laudáció Apponyi Albert grófnak a Magyar Örökség Díjjal történő kitüntetéséhez

Két fogalmat választottam, amelyek köré csoportosítva könnyen megérthetjük, miért tiszteljük meg a mi Magyar Örökség Díjunkat azzal, hogy Apponyit a kitüntetettek körébe emeljük. E két fogalom: a hűség és a becsület.

Mihez volt hűséges Apponyi és miben volt becsületes?

Egész életén át töretlenül hűséges volt gyermekkorától vele élő katolikus vallásosságához, amely még ifjúi éveiben, a kalksburgi jezsuita kollégiumban olyan humanista emberképpel ötvöződött, ami keresztény világnézeti alapon tette nyilvánvalóvá számára az emberi jogi gondolkodás alapelveivel való mély egyetértését. Hűséges volt a magyar trónt akkor már harmadfél évszázada birtokló uralkodócsaládhoz, bár kizárólag alkotmányos monarchiaként tekintette igazságosnak hatalmuk gyakorlásának államjogi formáját. És egész életén át töretlenül hűséges volt a magyar nemzethez mint elvont eszményhez és valóságos közösséghez, nem is szolgálatnak, hanem létformának tekintve az érte végzett munkát, harcot, fáradozást. A magyar nyelv művésze, a magyar történelem és közjog tudósa, a magyar kultúra gyarapítója volt, ráadásul igazi államférfi a szó legteljesebb értelmében.

Ami pedig a becsületet illeti, két szinten is mélyen belegyökerezett Apponyi jellemébe. Egyfelől nemcsak becsületes ember volt a szó köznapi értelmében, de becsületes politikus is. Élő cáfolata annak a közvélekedésnek, mintha ez utóbbi kifejezés a modern korban már kikopott volna a politikai szótárból. Az ő számára nem létezett magánélet és közélet valamiféle kettős morális mércéje. Nem tudott hazudni, eleve hiányzott belőle ez a képesség, de később sem igyekezett megtanulni. Korrupció, rokonok és panamák egyszerűen nem értek föl hozzá, nem csupán azért, mert hórihorgas termetű volt, hanem mert a szíve és az esze is fönn járt mindig, miként a haza a magasban. Másfelől megvolt nála a becsületnek egy mélyebb, a személyiség alapszerkezetébe kódolt mintája is, ami örök energiával táplálta a lélek motorját. Ez a fajta becsület arra kötelezte őt, hogy ha valamit az értelme helyesnek látott, ha valamit az erkölcsi érzéke igaznak ismert föl, akkor azért örök csatába kellett mennie elkerülhetetlenül és rendíthetetlenül. Így értjük meg azokat a hosszú vándorutakat, melyeket Apponyi az emberi jogi gondolkodás és a nemzeteszme szolgálata terén bejárt több mint félévszázados közéleti pályáján. Korszaka a demokrácia térnyerésének időszaka volt, és ő nyitott elmével követte ösztönzéseit.

A fölismert igazság követésének becsületes kötelessége azután a hűség magasabb szintjén vezette vissza újra nemzetéhez, amikor rádöbbent arra: hiába hisszük mi azt, hogy a magyar nemzeti géniusz évezredes kulturális teljesítménnyel szolgálta Európát és így a többi néphez képest inkább hivatott a Kárpát-medence vezetésére. Ez sajnos nem elég, mert mindenkinek, aki itt él velünk Közép-Európában, megvan a joga arról dönteni, milyen hazában szeretne boldogulni. Ez a fölismert igazság, ez a becsületes meghaladása korábbi nézeteinek fűtötte át a hangját, amikor hitet tett amellett, hogy nem a történeti jogot, hanem a népszavazás elvét kell követni a szentistváni örökség rendezésénél. „Ha egykori területünk, a történelmi Magyarország érdekében felhozandó érveink az önök szemében nem lesznek eléggé döntőek – fordult híres szavaival a világháborúban győztes országok vezetőihez a párizsi külügyminisztérium palotájában tartott találkozón, 1920. január 16-án –, úgy azt javasoljuk, hogy kérdezzék meg az érdekelt népességet. Amidőn ezt követeljük, hivatkozunk a Wilson elnök úr által oly kiválóan szavakba öntött nagy eszmére, amely szerint semmilyen emberi csoport, az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami marhanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá. Ennek a nagy eszmének nevében, amely különben axiómája a józan észnek és a közmorálnak, követeljük a népszavazást hazánk azon részeire vonatkozólag, amelyeket tőlünk most elszakítani akarnak. Kijelentem, hogy előre alávetjük magunkat a népszavazás eredményének, bármi legyen is az."

A népszavazás elvét elismerő Apponyi természetesen szemléletében meghaladta tizenhárom évvel azelőtti önmagát, a Lex Apponyit 1907-ben kidolgozó kultuszminisztert, aki még hitt abban, hogy a magyar mint államnyelv tanításának szorgalmazása nem szembefordítja, hanem közelíti egymáshoz az ország különböző nemzetiségeit. Ebben sajnos tévedett: a törvényt a nemzetiségi politikusok erőszakos magyarosítási kisérletnek ítélték, olyan politikai irány szolgájának, amely egynyelvű magyar nemzetállammá akarja változtatni azt a történelmi Magyarországot, amely szerintük több nemzet közös hazája. Történelmünk későbbi drámai fordulataira azonban a veterán államférfi nem nézeteinek megcsontosodásával, hanem éppen rugalmas újraformálásával válaszolt. „Egy éjszaka, amikor az őrök már szundítottak – olvassuk 1919 nyaráról a Svábhegyen félig-meddig házi őrizetben tartott Károlyi Mihály visszaemlékezéseit –, meglepő látogatást kaptunk: Apponyi Albert fia, Apponyi György lopózott a villába és suttogva közölte, apja odakint bebocsájtásra vár. Ezt a házat tartotta a maga számára a legbiztosabb búvóhelynek, mert úgy gondolta, nálam, aki éveken át politikai ellenfele voltam, senki nem fogja keresni.” Ez így is volt, de persze csak pár napra fogadhatták be a menekülőt, majd továbbcsempészték Károlyi egyik nővéréhez. A memoár lapjain megelevenedik az akkoriban már 72. évében járó örökifjú gróf vibráló személyisége: „Apponyi hosszú eszmefuttatásokat tartott nekünk a kommunizmusról, miközben elbűvölt bennünket tárgyilagos és elfogulatlan ítéletével. Semmiféle előítélet nem béklyózta le ragyogóan éles és fiatalos szellemét. Volt érzéke a forradalmi kor eszméi iránt, és azok még hatottak is rá. […] A fehérterror idején Apponyi Albert volt az egyetlen, aki elegendő erkölcsi bátorsággal rendelkezett ahhoz, hogy felemelje szavát az atrocitások ellen.

A politikai ellenfél hiteles tanúsága mellé végül napjainkig előremutató szimbólumot társíthatunk. Amikor a hűség és a becsület „great old man”-je 1933-ban befejezte földi pályáját, és az Országház kupolacsarnokában fölravatalozták, az ezrével hömpölygő tömegben ott szorítja a nagybátyja kezét egy Aradról nemrégiben Budapestre átköltözött, kilencéves kisfiú. Később baráti körben fölidézett emlékei szerint a pártállami diktatúrát fölváltó majdani szabad magyar parlament első elnöke, Szabad György a kandeláberekkel körbevett, méltóságteljes koporsóhoz zarándokolva, a nemzeti gyász megrendítő hangulatát megtapasztalva érezte először úgy, hogy ahhoz a közösséghez tartozik, amelynek fájdalmát oly mélyen megérezte érzékeny gyermekszíve.

Gróf Apponyi Albertnek megvolt a szellemi és az erkölcsi bátorsága ahhoz, hogy a magyar nemzeti öncélúság hitétől, amely a Kárpát-medencei történelmi magyar hegemónia megőrzésének vágyát sugallta, fokozatosan eljusson e tágabb táj minden lakóját megillető általános és titkos választójog elismeréséig és követeléséig. Apponyi sosem lett a nemzeti eszme fanatikusa, hanem becsületes bajnoka addig a pontig, amíg az a keresztény humanizmus általános emberjogi elveivel harmonikusan összefér. E küzdelmeiben azt tette ő is, amit egykor Kossuth Lajos jelölt meg Széchenyi István, a legnagyobb magyar legkiemelkedőbb erényeként: „ujjait a kornak üterére tevé és megértette lüktetéseit.

Csorba László

Laudáció

Dr. Nemeshegyi Péter jezsuita atyáról
a Magyar Örökség Díj átadása alkalmából

A magyar kultúra és az egyházi tudomány nemzetközi hírű kiválóságát ismerjük el és tiszteljük meg Nemeshegyi Péter atya személyében. Az egyházüldözés miatt magyar jezsuiták egész nemzedéke külföldön vállalt szolgálatot és lett a magyar tudományosság nagykövete a világban.

Nemeshegyi Péter 1923. január 27-én született Budapesten. Középiskolai tanulmányait a Fasori Evangélikus Gimnáziumban végezte. 1944-ben a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán fokozatot szerzett. Ugyanebben az esztendőben belépett a jezsuita rendbe. A filozófiai tanulmányokat Szegeden kezdte, de a Rend magyarországi betiltása nyomán elöljárói a külföldre távozást javasolták neki. Innsbruckban fejezte be a filozófiát, teológiát pedig Rómában a Gergely Egyetemen tanult. 1952-ben szentelték pappá. 1956-ban teológiai doktori fokozatot szerzett. Doktori disszertációjában Órigenész teológiáját tárgyalta. Még ebben az évben elindult Japánba.

1993-ig volt a tokiói Sophia Egyetem Hittudományi Karának professzora, két alkalommal dékánná is választották. A dogmatika, patrisztika, teológiatörténet és a fundamentális teológia tanáraként sokat tett a katolikus egyházi tanítás inkulturációjáért, valamint a japán teológiai és liturgikus nyelv kialakításáért. Emellett elindította a japán katolikus lexikon munkálatait, több katolikus folyóiratot, felügyelte a Szentírás és az egyházatyák műveinek japán fordításait, számos könyvet, tanulmányt írt japánul és más nyelveken. 1969 és 1974 között a Nemzetközi Teológiai Bizottság VI. Pál pápa által kinevezett tagja volt. Ugyancsak tagja lett a Japán Keresztény Tudós Társaságnak, valamint a Japán Cusanus Társaságnak. A szigetország oktatásának fejlesztésért a japán kormány 2005-ben „a Szent Kincs Rendje, Arany Sugarak a Nyakszalaggal” kitüntetésben részesítette. Külön sajátos szakterülete volt előadói pályájának a kereszténységről a nem keresztények számára tartott oktatás, amelynek során számos japán ember számára hozta közel a kereszténységet és az európai kultúrát is, tudatosan támaszkodva a magyar és a japán lelki alkat és szellemiség közti párhuzamokra.

Külföldi működése során Nemeshegyi atya nem feledkezett meg a magyar egyházról sem: a teológiai könyvkiadás korlátozottsága miatt még nagyobb értéket jelentettek itthon élő honfitársai számára a „Teológiai Kiskönyvtár” sorozatban megjelent alapvető munkái, valamint az emigrációban szerkesztett teológiai folyóiratokban megjelenő cikkei.

1993-ban, miután a Katolikus Egyház működési feltételei 1989-től jelentősen bővültek, és a Jezsuita Rend is visszanyerte Magyarországon a hivatalos létét, Péter atya hazatért Japánból és a teológiai képzés szolgálatába állt. Korát meghazudtoló energiával és lelkesedéssel tanított az Apor Vilmos Tanítóképző Főiskolán Zsámbékon majd Vácott, a Szegedi Hittudományi Főiskolán, a budapesti Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán és a Károli Gáspár Református Egyetemen. Péter atya a leendő hitoktatók felkészítését előadásaival, szemináriumaival, a hallgatók számára készített jegyzeteivel, könyveivel, lelkigyakorlataival szakmai és hitbeli élménnyé tette. Hazai működésének is fontos oldala volt a kereszténységről tartott általános bevezető előadás a nem hitéleti szakos hallgatók számára.

Egy magyar pap, tudós és tanár, akit nemzedékek hálája kísér nagy tisztelettel Japánban és Magyarországon egyaránt.

Dr. Várnai Jakab 

Közzétette: Frigyesy Ágnes, Szalézi Szent Ferenc-díjas újságíró, fotóriporter

Közzététel: 2015. június 27.

Budapesti Székely Kör