Adventi várakozásban
neves művészek közreműködésével
Váli Anna és Frigyesy Ágnes felvételeivel
Adventi várakozásban címmel tartottuk meg a 2021. évi utolsó estünket december 16-án a Háló Kulturális és Közösségi Központban. A Budapesti Székely Kör karácsonyi estjén fellépett Dévai Nagy Kamilla, Liszt-, Kazinczy-, Tőkés-díjas énekművész, a Krónikás Zenede alapítója, Ambrus András színművész, író, a BSZK legidősebb 96 éves tagja, Zoltáni Zsolt, az Osztováta Együttes alapító énekese, Kegye János pánsípművész, a Magyar Kultúra lovagja, Izsák József hegedűtanár, kamaraművész Kárpátaljáról és Tihanyi Dániel énekes, dalszerző, Böjte Csaba egyik önkéntese.
A nagysikerű, ugyanakkor meghitt karácsonyi est végén a közönség együtt énekelte a művészekkel a legismertebb magyar karácsonyi dalokat. A sok dal mellett Kémenes Örs felolvasta Kacsó Fugecsu: Karácsonyi fogantatás című pályamunkáját (Advent fényei pályázat), mely saját születésének különleges történetét meséli el. A pályamunkát teljes egészében közöljük:
Karácsonyi fogantatás
Valamikor a múlt század derekán, egy fiatal pár végezte munkáját Csobotányban (Csobortyányban, a Bánffy-uradalom egyik részén, ami Maroshévízhez tartozott, Ciobotani/Stânceni (Mureş). Feladatuk a szorgoskodó méhek körüli teendők voltak, ami elég sok pepecs munkával, körültekintéssel járt, de aki szerette, mint pl. Attila és szülei, azoknak megváltás, szinte üdülés volt. Eszter más vidékről, murokországból való volt, a szelíd Nyárád mentéről…
A méhész Kacsó család, Galonyától felfele, Szalárd, Nyágra, Gödemesterháza, tehát a Maros-megye határáig „legeltette” méheit.
Akkor is elég sok volt a medvetámadás, a veszélyesebbek egyik része húsra, másikuk a mézre szakosodott. A mézes macikat Irma, Attila édesanyja „kezelte”, petróleumos kanóccal. Egyszer, amikor egyiküket épp megkergette, a kis unoka is kimerészkedett - esti szürkületben - pizsamásan… nem értette, hogy lehet azt a kedves állatot ilyen kelletlenül fogadni, amikor olyan szépen szalad két lábon, aranyos kis farka remegett a nagy igyekezettől, látszott hátulról is, hogy nagyon kell neki az a finom édesség. El nem engedte volna a kaptárt, egészen a patakig, ott szépen hozzáverte egy sziklához és a ripityára tört doboz tartalmát bepuszilta a csípésektől kissé darabosan.
Nos, amikor a fiatalok épp Csobotányban méhészkedtek, a fiatal asszony már rég áldott állapotban volt. Karácsonyi fogantatás lehetett. Épp hetedik hónapban járt. Nappal ház-körüli munkáit végezte, beleértve a hideg patakvízzel történő mosást, mosogatást. Éjszakánként rettegett, mert a medvetámadások elég sűrűek voltak, ha nem a kaptárokat dézsmálták, akkor a közeli tehéncsordát tizedelték. Onnan durrantgatások, ostor pattogtatások, kutyaugatások, de főleg kiabálások hallatszottak. Ha éhes volt a medve, mindez hiábavalónak bizonyult.
A fiatalasszonynak teli volt a szíve ijedtséggel, fájdalommal, hasában a lurkó pedig nagyon mocorgott, unta, hogy csak belülről élheti meg ezeket az élményeket. Ezért a nő, egy hajnalon elindult a város felé, segítséget remélve. Csak egyedül ment, mert a méheket nem lehetett magukra hagyni.
Körülbelül hat kilométert ment vasúti slipperfákon, egy erdei faszállító-vasút mentén, amíg elért egy főutat, ahol aztán egy autóbusz felvette. Ez az „öröm” sem tartott sokáig, mert a magzatvíz elfolyt, az autóbusz pedig megállt, hogy letegyék a nőt, terhével együtt, mert nem akarták, hogy a buszon haljon meg. De letenni nem tudták, mert a szegény pára úgy kapaszkodott a székekbe, hogy képtelenség volt leráncigálni. Így végre megérkezett Marosvásárhelyre.
Semmi nem lévén nála, csak a két lába meg a keze, bevánszorgott a szülészetre. Délben, amikor a személyzet éppen ebédelt, megszülte fiát, kinek István-Attila nevet adta. Ez voltam, vagyok én.
Most, születésnapomon el-elrévülök azokon az emlékeken, embereken, amiket megéltem, illetve körülvettek, részeim voltak.
Mit hagyok hátra? Mi marad utánam? - tevődik fel a kérdésem. Segíteni segítettem, akin csak tudtam, hacsak - jutott eszembe, ha azt maradandónak lehet nevezni, és ami velem kapcsolatos, hogy Kacsó Sámuel nagyapám, aki a méhészegyesület elnöke volt egy időben úgy határozott, hogy egyedüli Kacsó nevet viselő unokája emlékére, akácfákat ültettetett a marosvásárhelyi „régi szerpentin” két oldalára az útnak. Ez egyben a méheknek is kedveskedés volt, mert évente a Duna-partra vitték le akácra, és pihentek meg nagyapámék az Ada Kaleh szjgeten, vagy Herkulesfürdőn.
Ezt, mármint a „szakrális performanszot” apámtól nem sokkal „távozása” előtt - 1999-ben tudtam meg. Van tehát valami, amely hordozza születésem eseményét. Hogy őshonos vagy sem ez a fafajta ezen a vidéken, azt döntsék el a tudós emberek.
* * *
A napokban telefonon hívott fel Dr. Péterffy Árpád – néhány sor Róla. Péterffy Árpád nevéhez kötődik a modern szívsebészet bevezetése és európai színvonalra emelése a Debreceni Egyetemen. A legendás hírű professzor több mint tízezer nyitott szívműtétet végzett. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet végzettje volt, ha jól tudom apja ugyanitt tanított. A magyar orvostanárok, professzorok vetették fel, tettek javaslatot a szenátusnak, az egyetem vezető grémiumának arra, hogy a debreceni és svédországi professzort tüntessék ki, avassák díszdoktorrá.
* * *
Nem is olyan rég, a sajtó nyilvánossága előtt adta vissza a MOGYE díszdoktori címét Dr. Péterffy Árpád, tiltakozásul az egyetem szenátusa által a magyar oktatás ellen elkövetett törvénytelenségek ellen. Személyesen szólította meg a rektort: Tisztelt Rektor Úr! Fölöttébb sajnálatos és egyidejűleg teljesen hibás az Ön diszkriminatív - hivatalosan is elítélt - nyilatkozata a magyar nyelvről, ugyanis az egyetemi oktatásban nem az a legfontosabb, hogy románul tanuljanak a hallgatók, hanem az, hogy lehetőleg az anyanyelvükön minél jobban elsajátítsák a szükséges ismereteket. Marosvásárhelyen erre megvannak a feltételek és a lehetőség, úgy a magyar, mint a román hallgatók számára, de az egyetem jelenlegi vezetése gátolja és állandóan akadályokat gördít a magyar nyelvű oktatás elé.
Végezetül közölte, hogy tiltakozásul a MOGYE jelenlegi magyar nyelvű oktatást hátrányosan megkülönböztető diszkriminatív politikája miatt, az egyetem által a „Doctor Honoris Causa” 2005-ben számára nyújtott megtisztelő címet visszaadja.
* * *
Nos, ez a rendkívüli ember hívott telefonon és mondta, hogy elolvasta röpke írásomat, a „Születésnapi elmélkedésem” című önéletrajzom részletét. Kérdése volt: tudom-e, hogy ki ültette az akácfákat a régi szerpentin két oldalára? Kérdése meglepett, mert erről nem volt információm. Hebegve latolgattam, hogy valószínűnek tartom a cukorgyártól küldtek ki embereket, mert nagyapám testvére, Nándor bá' ott dolgozott mint főmérnök.
Nem! Kedves István! Én ültettem egy barátommal, akivel épp futballozni indultunk, de nagyapád fülön csípett bennünket és ránk parancsolt, hogy ezt a néhány fát (kb. 200-at) ültessük el, s kezünkbe nyomta a kapákat. Büszkén mutogattam gyermekeimnek, hogy én ültettem ezeket a fákat - de azt, hogy miért, kiért, hogy érted, azt nem tudtam. De így utólag is gratulálok!
* * *
Ezek után, nem adnám magamat egy likas mogyoróért sem! Duplán értékesek a marosvásárhelyi akácok a régi szerpentin mentén. Remélem, látogatják a méhek.
Advent fényei antológia-pályázat
Estünkről készült videó itt megtekinthető:
Közzététel: 2022. január 2.
