Várvédő, Erdélyi Helikon Irodalmi füzetek

Medgyessy Éva irodalomkritikus beszéde,
elhangzott Pátyon, 2013. április 6-án

Szeretettel köszöntöm minden kedves vendégünket.

Medgyessy Éva vagyok, a Helikon alapítvány tagja, és egyben a szerkesztője ennek a kiadványnak, amit kezemben tartok. Várvédő. Ezt szeretném bemutatni Önöknek.

Azt mondják, jó bornak nem kell cégér. De hogy ez a kiadvány "jó bor"-nak számít-e, vagy sem, azt majd Önök fogják eldönteni, ha kézbe veszik…

Először is, tisztázzuk: mi ez? Többen kérdezték: könyv-é, avagy folyóirat. Szándékunk szerint folyóirat. Évente megjelenő periodika. A neve Várvédő, Erdélyi Helikon Irodalmi füzetek. Két esztendeje született, és tegnapelőtt jött ki a nyomdából a második száma. A Várvédő célja a Marosvécsen a két világháború között szerveződött Erdélyi Helikon és a helikoni körhöz tartozó írók munkásságának felidézése. Azt a szellemiséget, azt a gondolatiságot szeretnénk közkinccsé tenni, amelyet az Erdélyi helikonisták képviseltek, és amely ma is nagyon aktuális. Hogy mi is ez? Egészen röviden összefoglalva: a kultúra lélekmentő és nemzetmegtartó ereje.

Mondhatjuk, hogy a kiadványt a szükség hozta létre. Mert amikor a Kemény Endre által vezetett alapítvány elkezdte működését, azt kellett tapasztalnunk, hogy határon innen és túl, kulturált, irodalomkedvelő emberek körében sem közismert, hogy mi is az az Erdélyi Helikon. Ismerik Áprily, Jékely, Reményik költészetét, Wass Albert, Hunyady Sándor, Tamási Áron munkásságát, de nem ismerik azt közös szellemi bázist, amely ezeket az alkotókat egy táborba hozta össze. És persze akad helikonista író, akinek ma már a neve is ismeretlenül cseng.

Úgy döntöttünk akkor, feltérképezzük ezt a szellemi örökséget, a kortársak és a Helikon-kutatók dokumentumait, és utánajárunk a még élő emlékezetnek. Majd közreadjuk egy lehetőleg színes, változatos kiadványban, mindazt, ami mindannyiunkat érdekelhet. Sikerült. De hogy jártunk? A saját bőrünkön tapasztaljuk immár a szólásmondás igazát: "vigyázz mit kívánsz, mert megkapod." Ugyanis minél mélyebbre ástunk, minél többet tudtunk meg erről az egyedülálló írói csoportosulásról, annál inkább kiderült, mennyi mindent nem tudunk még. Hihetetlenül sok érdekességet fedeztünk fel. Először is a műveket. Részben ismertek, részben elfeledtek ezek az alkotások, amelyek olyan aktuális tartalommal bírnak, olyan modernnek, örökérvényűnek mondható gondolatokkal vannak teli, hogy méltán megérdemlik, hogy újra levegyük a polcokról ezeket a könyveket. Magunk sem gondoltuk volna, hogy a már-már elfeledett Olosz Lajos költő például a két világháború között a mai kortárs lírát megszégyenítő modernséggel ír. Hogy Szentimrei Jenő, aki mellkas-lövést kapott a háborúban – és meghalt egy kicsit… ugyanolyan halálon túli élményeket örökít meg önéletírásában, mit amilyenről például Müller Péter számol be. Hogy Makkai Sándor, a püspök pszichoanalitikus mélységgel írja le történelmünk szereplőinek alakját vagy egy testvérszerelem tragikumát. De vegyük szemügyre a sorsokat.  Az írók sorsát. A mecénás Kemény báró útját Amerikától a vécsi uradalomig, majd innen a színházalapításig és tovább a szocializmus éveiben a mészégető kemencékig, amelyek mellett dolgozott. Aztán Kuncz Aladár párizsi, francia-imádó aranyifjúságát egészen a francia fogolytáborig. Vagy Pakocs Károly, a katolikus pap költő vértanúságát az 56-os forradalom melletti kiállásáért… De hasonló érdekességekre leltünk a leszármazottak felkutatásakor az élő emlékezetben. Megtudtuk, hogy nemsokára nyomdába kerül Kuncz Aladár unokahúgának naplója, amelyet az említett unokahúg fia, Jancsó Miklós kolozsvári színművész ad közre. Ebből az első számunkban közöltünk részletet. Hogy Kiss Jenő utolsó verseit keresztfia, a népszerű énekes, Tamás Gábor adta ki poszthumusz kötetben. Erről a második számunkban olvashatnak. Aztán, hogy a templomépítő Balázs Ferenc életének regényét Amerikában angolul írta meg egykori felesége, és a szerelmüket megörökítő költeményt ma zsoltárként éneklik az unitáriusok szerte a világon.

A műveken, az írók alakján túl betekintést nyújtunk a kulisszák mögé is: a korabeli lapszerkesztés és könyvkiadás nehézségei, a cenzúra ébersége, a támogatók és előfizetők szükségessége – mind, mind ide tartozik. Végül autentikus forrásból adjuk közre azt is, hogy vajon, miért, hogyan lehetett vagy épp nem lehetett tanítani az iskolákban az elmúlt évtizedekben a helikonista irodalmat. Ráadásul minden lapszámban elbeszélgetünk egy kortárs alkotóval, aki ott ülhetne a helikoni asztal mellett, ha lenne még helikoni asztal… A második számunk vendége például Kányádi Sándor.

S hogy ez a második számunk is megjelenhetett, azt köszönjük azoknak, akik támogattak bennünket, akik megvásárolták az elsőt, illetve jelezték, hogy igényt tartanak a további lapszámokra is. Reméljük, hogy nemsokára nekifoghatunk a harmadik szám szerkesztésének. A sorozatot ugyanis10 számra terveztük, lévén, hogy mindegyik kiadvány fókuszában az egy adott esztendőben jubiláló – vagyis születése vagy halála okán kerek évfordulót ünneplő – alkotók állnak. Így tíz esztendő alatt az Erdélyi Helikon mind az 55 tagjára kétszer is sor kerülhet majd.

Itt szeretnék köszönetet mondani Kemény Endrének, aki a mai – tudjuk, hogy milyen lap- és könyvkiadási körülmények között, lehetetlent nem ismerve hozta össze a feltételeket a Várvédő megjelenéséhez. Ugyancsak köszönet illeti az Új Berea nyomda és kiadó csapatát Sándor Gábor vezetésével. Végül, de nem utolsó sorban köszönetet mondok a kiadványok szerzőinek, akik értékes írásaikkal ajándékoztak meg bennünket és hozzájárultak ahhoz, hogy mindezeket közkinccsé tegyük. Fogadják szeretettel!

Közzététel: 2013. április 10.